Sikerült találni egy pofonegyszerű módszert, amivel lassítani lehet az erdőirtásokat

Az eddigi reakciók alapján nem túlzás arról sem beszélni, hogy az ugandai fairtást lassító kísérlet eddig a nyár egyik társadalomtudományos szenzációja. Pedig első ránézésre meglehetősen egyszerű dologról van szó: sikerült bebizonyítani, hogy ha fizetnek egy kevés pénzt az Ugandában élő földtulajdonosoknak, hogy ne vágják ki a fáikat, akkor nem vágják ki a fáikat. De mint mindig, a valóság persze ennél most is jóval összetettebb. A múlt héten jelent meg a Scienceben egy nemzetközi kutatócsapat publikációja, melyben azt mutatták meg, hogyan lehetett kisebb összegek kifizetésével lassítani a trópusi esőerdők irtásának ütemét.  Csimpánzok a Kibale Nemzeti ParkbanFotó: Patrick Kientz/BiosphotoAz Uganda nyugati felén fekvő trópusi esőerdők esete a közlegelők tragédiájának klasszikus esete: ezek az erdők rengeteget tesznek a szén-dioxid megkötéséért, ráadásul a mai napig a vadon élő csimpánzok egyik legfontosabb lakóhelyét is jelentik. A klímaváltozás lassítása, illetve egy veszélyeztetett állatfaj otthonának biztosítása nyilván kiemelt közös érdeke az emberiségnek, de ez csak egy globális-univerzális perspektívából ilyen egyértelmű. Azoknak az embereknek, akik ténylegesen ott élnek ezek mellett a fák mellett, a fák kiirtása megélhetést jelent: eladható faanyagot és új, művelhető földterületeteket. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ezeknek a veszélyeztetett esőerdőknek egy jelentős része olyan fejlődő országokban terül el, ahol az emberek többsége komoly szegénységben él. Azt elvárni, hogy családjuk ellátása érdekében ne vágják ki a közelükben fekvő erdőket, meglehetősen képmutató felvetés. Ezt a világosan látható érdekütközést évtizedek óta próbálják meghaladni különböző környezetvédelmi programok. Az egyik gyakran visszatérő megoldás, hogy donorok fizetnek a szegényebb országokban élő gazdáknak, hogy ne vágják ki a fákat. Ezeket a programokat nevezték ökoszisztémás szolgáltatásokért történő kifizetéseknek (payment for ecosystem services, azaz PES). Indított ilyen programot az ENSZ (ez a REDD Plus), melyben gazdagabb országok, például Norvégia vagy Japán támogatásait osztották szét fejlődő országok között, de volt hasonló programja a Világbanknak is. Ezek olyan országokat céloztak, mint Costa Rica, Mexikó, Bolívia vagy Kína.  Erdőirtás Szumátrán Fotó: Ulet Ifansasti/Getty ImagesA probléma viszont az volt ezekkel a programokkal, hogy nem nagyon lehetett tudni, mennyire hatékonyak. Komoly pénzeket osztottak szét, az erdőirtások meg persze folytatódnak, de mivel eleve nem is várta senki azt, hogy a programok miatt majd teljesen megszűnnek az irtások, nem lehetett tudni, hogy mennyit alakított a helyzeten a pénzkifizetés. Miközben az alapelv nagyon szép volt, tudományos-kísérleti szempontból meglehetősen ingoványos volt az egész. Olyan kérdések sora merült fel, mint hogy vajon jó helyre megy-e a pénz, van-e egyáltalán értelme az egésznek, tényleg lassítanak-e bármit az erdők felszámolásán a programok. Ezekről a problémákról beszélt a kutatás vezetője, Seema Jayachandran (Northwestern University) az Atlantic és a New York Times újságíróinak.  Kicsiben biztos, hogy működikEhhez képest hozott jelentős változást a Scienceben bemutatott kísérlet. Jayachandran és kutatótársai 2011-ben utaztak Ugandába, ahol a világon a harmadik leggyorsabb ütemben zajlik az erdők felszámolása. Összesen 121 falut látogattak meg, és véletlenszerűen kiválasztva a falvak felében kisebb összegű támogatást ígértek, cserébe azért, ha a helyiek nem vágják ki a fákat.  Fotó: Ashley Morgan/roberthardingMint minden beszámoló megjegyzi, ez volt az első alkalom, hogy ezt a módszert randomizált kontrollált kutatásokkal vizsgálták, és meglehetősen pozitív eredményekre jutottak: két éven át fele annyit fát vágtak ki a támogatott falvak körüli erdőkből, mint azokban a megfigyelt falvakban, ahol nem fizettek a helyieknek. Műholdfelvételekből az is kiderült, hogy az erdőirtás nem került át más, közeli területekre, pedig a kutatók tartottak ettől a kísérlet elején.Ráadásul a program kifejezetten olcsónak számított: a helyiek átlagosan 56 dollárral növelték meg az éves bevételüket, ami a helyi gazdasági viszonyok mellett ez az éves költségvetésük 10-20 százalékos növekedését jelentette. A program során összesen 20350 dollárt fizettek ki a résztvevőknek, ami nevetségesen alacsony összeg ahhoz képest, hogy akár nagy NGO-k által vitt támogatási projektek milyen pénzeket tudnak felemészteni. Jayachandran szerint éppen ebben rejlik az egész program varázsa: ekkora összeg elég ahhoz, hogy a helyieket ösztönözze arra, hogy ne vágjanak ki fákat, de közben elég olcsó ahhoz, hogy a gazdagabb országok simán kifizessék. A projektben olyan embereket céloztak, akiknek nem elsődleges jövedelemforrása a fakivágás, hanem elsősorban vésztartalékként, váratlan kiadások esetén állnak neki fákat vágni. A bizonyítékok alapján egy anyagi tartalék biztosításával érdemben sikerült csökkenteni azoknak az alkalmaknak a számát, amikor a fejszéhez nyúltak.  Seema JayachandranFotó: Northwestern University Jayachandran beszélt arról is, hogy gyakran találkozik azzal a kérdéssel, hogy a kormányok miért nem vásárolják fel ezeket a területeket, és alakítják át rezervátumokká. De ez a megközelítés nincs tekintettel arra, hogy embereknek ezekben az erdőkben van az otthonuk, ezért olyan megoldást kell találni, ami nem forgatja fel az életüket. Ugandában amúgy léteznek már ilyen csimpánzrezervátumok, de az esőerdők 70 százaléka még mindig magánkézben lévő földeken fekszik, és ezek az erdők nagyon fontos folyosót jelentenek a rezervátumok között közlekedő csimpánzok számára. Korábban a Mexikóban futtatott hasonló program is ígéretesnek tűnt, csak akkor nem végeztek véletlenszerűen kontrollált ellenőrzéseket. A mexikói programban résztvevő kutatók is nagyon örültek most az ugandai eredményeknek, hiszen a tapasztalatok mellett most már a bizonyítékok is egy irányba mutatnak: létezik olyan hatékony és sokféle intézményi környezetben alkalmazható környezetvédelmi lépés, ami nincs káros hatással az ott élő emberek életére.  Fotó: Mohamed Amin & Duncan Willetts/Africa Twenty-Four Media Ltd.Árérték arányban is ez a módszer tűnik az egyik leghatékonyabbnak a klímaváltozás elleni küzdelemben. Az amerikai környezetvédelmi ügynökség (EPA) számítási módszertanát alapul véve a kutatók úgy számoltak, hogy összesen 183,5 köbtonna szén-dioxid légkörbe engedését tudták késleltetni földenként, és ez csak tonnánként 46 centbe került. Ez jóval olcsóbb, mint a legtöbb ismert módszer a szén-dioxid csökkentésére. A nyugati országokban adott támogatás az elektromos autókra például 24-szer nagyobb összeget jelent tonnánként. A kutatók szerint az is bizakodásra ad okot, hogy semmi jelét nem tapasztalták annak, hogy a helyi gazdálkodók megpróbálnák kijátszani a rendszert. Nem utalt például semmi sem arra, hogy a fák nem kivágást vállaló gazdák más gazdák területén vágtak volna fát maguknak is ellenszolgáltatásért cserébe. Az ilyen közvetlenül nem látható, továbbgyűrűző hatásokat szokták a hasonló program egyik kockázatának tekinteni, de a most publikált kísérlet cáfolta ezt a félelmet. Ezzel együtt az kérdés marad, hogy a program mennyire fenntartható: egy egyszeri, mindössze két évre szóló program másképp tud hatásos lenni, mint egy évről évre megújuló rendszer, amit már ismernek a helyiek, minden esetleges ellenőrzési gyengeségével együtt. Érdekes tapasztalata volt a mostani kutatásnak, hogy a programban résztvevő gazdák gyakrabban kezdtek el a földjeiken járőrözni, ellenőrizve, hogy más se vágja ki azokat a fákat, melyek megtartáséért fizettek nekik. Fontos módszertani szempont az is, hogy viszonylag kis mintával dolgoztak a kutatók. Egész más eredményeket jelenthetne, ha mondjuk egy országos programot indítanának, ami érdemben befolyásolhatná a faanyag árát vagy a mezőgazdasági termelés mértékét. Ezek olyan tényezők, melyek komolyan visszahathatnának arra, hogy ki milyen áron hajlandó tartózkodni a fakivágásoktól. Jayachandran és társainak kutatását nem csak klímakutatók, de közgazdászok is méltatták: miközben például a közegészségügyi programoknál már mindennapos, de a környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozó kutatásoknál még mindig ritka, hogy ilyen tudományos szigorral és alapossággal járjanak el. Pedig abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy éppen ilyen programokra van szükség ahhoz, hogy tervezhető és végrehajtható környezetvédelmi intézkedések szülessenek. (Science, Atlantic, Chris Blattman, New York Times, Jonah Busch)

Tovább a teljes cikkhez

Forrás: 444